„Mi az a szerelem? – kérdezte a sivatag.

– A szerelem, amikor a sólyom a homokdűnéid fölött repül. Mert te zöld

rét vagy a számára, s Ő sosem tér vissza zsákmány nélkül. Ismeri a szikláidat,

homokdombjaidat és hegyeidet, te pedig bőkezű vagy hozzá.

– A sólyom csőre mindig elvesz valamit belőlem – mondta a sivatag. – Én

gondoskodom róla, hogy legyen mit ennie, hiszen én táplálom a zsákmánynak

való állatot: én itatom azzal a kevés vízzel, amim van, és én mutatom meg, hol

talál élelmet. A sólyom pedig egy szép napon leszáll, éppen akkor, amikor

érezném magamon annak az állatnak az érintését. Elveszi tőlem, amit én

neveltem.

– Hiszen éppen azért nevelted azt az állatot – válaszolta a fiú. – Hogy

táplálja a sólymot. A sólyommal pedig az ember fog táplálkozni. Az ember

pedig egy napon a te homokodat fogja táplálni, s abban újból meg fog jelenni

egy zsákmánynak való állat. Így forog a világ.

– És ez a szerelem?

– Igen, ez a szerelem. Ettől válik a zsákmány sólyommá, a sólyom

emberré, az ember pedig ismét sivataggá. És ez okozza, hogy az ólom arannyá

változik, az arany pedig megint elrejtőzik a föld alatt.”

A szerelem egy hihetetlen dolog. Addig senki nem értékeli amíg van, amikor pedig elhagy minket, elkezdünk kapkodni, mintha levegőt akarnánk venni. Pedig ott van, és mindig velünk van. Mégsem értékeljük. Szerelmesnek lenni az egyik legszebb dolog a világon. Mert érezni azt a felszabaduló energiát, amit nyújt, és azt a képességet, hogy hegyeket tudunk megmozgatni. Pedig ez az erő, mindennap ott van, csak nem vesszük észre. Sokszor könnyebb siránkozni, feladni, és elbukni. Mert könnyebb. A szégyen kevésbé fáj, mint a küzdelem könnyei és az izzadság cseppek. Hát én már nem adom fel. Soha!

Mert úgy gondolom, hogy nem az a szégyen, ha második vagyok, hanem az, ha azért veszitek, mert nem küzdöttem. Legyen nemes a küzdelem. A szerelem egy csatatér. Ahol összecsapnak a szívek, és a békét keresik és a  harcot. Egymásért. Önmagukért. Most boldog vagyok, pedig lehet véget ért a szerelem a feleségem és köztem. De a szerelem bármikor előretör, ha úgy érzi itt az idő. De azt is csak Ő tudja, hogy mennyire fájjon, vagy legyen jó. De most jó. Pedig fájnia kéne. És fáj is. De nem úgy ahogy eddig. Hiszem, hogy a hit segít. Hit a legerősebb spirituális és fizikai dopping. Ha a placebo hatásról elhisszük, hogy létezik, akkor ez az ezerszerese annak. Ezért megyek, nem állok meg az úton, mert ez az én vonatom, és bárki felszállhat, de, hogy ki fogja az utamat kísérni a végállomásig, nem tudom. De hiszem, hogy a szívem tudja. És most hagyom, hogy Ő irányítson, vezessen, és támogasson. Ráhallgatok ma és az utamon végig. Ha az utam során elveszitek társat, barátokat, bárkit annak oka van. De várom a holnapot, mert szeretném megélni. Átélni. Fény kell. Sötétben a szerelem és a lélek is elsorvad. Ha pedig elsorvad, akkor sokáig csak gyógyítjuk, pedig egy mosoly, vagy egy kis vidámság azonnal rugalmassá és erőssé teszi. Mosolygok, mert az erőt ad, a legnehezebb pillanatokban, és boldogabbá tesz a legboldogabb pillanatban is. Boldog vagyok. Sok szerelmet éltem át, mindet elvesztettem, de mindnek oka volt. Még ha nem is tudom mi volt az. Talán, hogy a következőt megéljem, És ha ez így van, akkor megérte. Szeretem a csalódást, mert nem engedi, hogy ellazuljak, és küzdelemre sarkall. Ma is küzdök, és nyerésre állok, mert nem veszthetek. Történjen bármi, csak nyerek.

„Add Uram, hogy elfogadjam azt, amit nem tudok megváltoztatni, és erőt ahhoz, amit megtudok változtatni! Adj erőt és tudást ahhoz, hogy megtudjam különböztetni egyiket a másiktól. És adj Uram erőt, hogy képes legyek megváltoztatni azt, amit megtudok változtatni!”